Írnék én másról… ételekről és gondolatokról. Kéretlen véleményt formáznék, csak azért, mert miért ne!?
De nem megy, túl sok a tennivaló és mind-mind ehhez az egy momentumhoz köthető.
Mától számolva,
a 20. napon beköltözök a kórházba…
A baj az, hogy ami erről eszembe jut, az a korlátozás és madzagon rángatás. A “senki nem tud semmit” fix állapot és így folyamatos a bizonytalanság.
Ezt szellemileg nem viselem jól, és lefáraszt. Ha bent vagyok, mindig az egekben a vérnyomásom és migrén kínoz. Ezektől tartok a legjobban és kicsit aggaszt, hogy előre felizgatom magam és akkor jönnek az előbb említett fincsiségek…
ördögi kör…
Aztán ott van a másik előreláthatóan frusztrációt keltő dolog, amit nem kerülhetek el.
Szobatársak…
Hormontól túltelítődötten átszellemültek, akik kényszert éreznek beszélgetni. Számomra ez a rémálom!
Decemberben legalább külön szobát kaptam. Választhattam. Most? Most sajnos nincs beleszólásom.
Remélhetőleg ez a 20 nap nem fog leredukálódni, úgyhogy tőlem idegen módon, olyan nyugodtan fogadok minden ingert – legalábbis próbálok –, mint egy márvány szobor.
Illetve, ha ügyesen logisztikázok, éppen elegendő lesz az idő, hogy minden elrendezzek és nyugodt szívvel feküdhessek be.
Nem akartam ennyire kicentizni, de ez van, ha minden maga intéz az ember.
Challange accepted!
Nox City 